100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

La Sinagoga de la calle Dohány

INFORMACIÓN PRÁCTICA

La Sinagoga de la calle Dohány es una de las mayores atracciones turísticas de Budapest, ya que es la sinagoga más grande de Europa y la segunda más grande del mundo. Fue construida en 1859, en estilo neo – morisco, con capacidad para 3000 personas. Su tamaño y su arquitectura representan la importancia y el alto nivel de las exigencias sociales, culturales y económicas de la comunidad judía de la época.
Fue diseñada por Ludwig von Förster (1797 – 1863), un arquitecto de origen alemán y profesor de la Academia de Viena. Los trabajos para la construcción del edificio fueron supervisados por el ingeniero Ignác Wechselmann (1828 – 1903) quién, luego, dejó todos sus bienes al Instituto Nacional de Ciegos. Después de la despedida de Förster, Frigyes Feszl, el famoso arquitecto del auditorio Vigadó diseñó el santuario interior del templo. La inauguración de la sinagoga tuvo lugar el 6 de septiembre del 1859. Los dos torreones de forma octogonal alcanzan los 44 metros de altura y la superficie interior es de 1200 metros cuadrados. Dispone de un aforo de cerca de 3.000 personas 1.497 asientos están destinados a hombres y 1.472 a mujeres.
La Sinagoga es el centro de los judíos neologos. Se construyó en el antiguo barrio judío, en la calle Dohány, donde muchos creyentes de la fe judía todavía residen hoy en día.
La historia de la Sinagoga está íntimamente ligada al recuerdo del Holocausto. Durante la Segunda Guerra Mundial, aquí, alrededor de la Sinagoga se encontraba el gueto judío, en la zona delimitada por las calles Dohány, Király y Kertész. La zona, que había sido planificada para construir un jardín, es el lugar de sepelio de aproximadamente 2600 judíos que perecieron durante el Holocausto. La Sinagoga puede ser visitada los días laborables. Los sábados y los días festivos judíos permanece cerrada.
La sinagoga es principalmente un lugar de oración pero también se celebran programas culturales, tales como conciertos.

El Templo De Los Héroes

INFORMACIÓN PRÁCTICA

Hoy en día el Templo de los Héroes se ha convertido en una parte inseparable de la Sinagoga.
La arquería del patio y el Templo de los Héroes están destinados especialmente para los servicios de rezo y tienen una capacidad para 186 personas. Son obras del arquitecto László Vágó y fueron inauguradas en 1931.
La Sinagoga de los Héroes honra la memoria de los 10 000 soldados judíos, que murieron como héroes en los campos de batalla durante la primera guerra mundial.

El Museo Judío

INFORMACIÓN PRÁCTICA

El museo fue fundado a principios del siglo XX con el objetivo de dar a conocer la historia y la cultura de la comunidad judía. El primer edificio independiente del museo fue proyectado en 1931, después de los acondicionamientos realizados en el terreno colindante con la Sinagoga.
El edificio actual del Museo fue construido 80 años después de la inauguración de la Sinagoga, y se realizó mediante un giro del eje de un edificio anexo al edificio principal. El estilo de la Sinagoga se replica en su fachada exterior, mientras que en el interior sigue el estilo arquitectónico más moderno de la época.
El museo se convirtió en parte integrante del sistema institucional de la comunidad judía. Hoy en día alberga una exposición permanente que se abrió en 1984. El Museo dispone de un servicio de audioguía en varios idiomas para la visita a una parte de la colección. La audioguía es gratuita, se retira y se devuelve en el mostrador de recepción del Museo.

www.milev.hu

Sinagoga de la calle Rumbach

INFORMACIÓN PRÁCTICA

La sinagoga de la calle Rumbach edificada por Otto Wagner en estilo oriental, se abrió al público en 1874. Se construyó por encargo de los judíos pertenecientes a la comunidad neológica de Pest, que fueron los propulsores de la modernización religiosa. En su diseño interior, la sinagoga se mantuvo fiel a las necesidades de la liturgia tradicional. La introdución del hierro fundido como material estructural fue, en su día, tecnología punta y le confiere a la Sinagoga Rumbach un aspecto ligero y etéreo. Hasta la Segunda Guerra Mundial, el edificio fue utilizado por parte de la comunidad para fines religiosos. El episodio más oscuro de su historia ocurrió en 1941 cuando se convirtió en campo de internamiento, establecido por las autoridades húngaras.
Antes de ser deportados, fueron agrupados allí aquellos judíos que no pudieron demostrar su residencia legal. En 1944 el edificio acabó siendo parte del gueto de Budapest. Los restantes miembros de la comunidad judía interrumpieron su vida sacral hasta finales de los años 50. Tras décadas de decadencia, se ha realizado una reforma completa y en 2021 la sinagoga fue reabierta.
Siendo de ámbito comunitario, el edificio alberga actividades asociadas, donde tienen lugar conciertos, espectáculos, eventos y, además, ofrece espacio expositivo externo del Museo y Archivos Judíos de Hungría. Su espacio sacral sigue funcionando como sinagoga de nuevo. El edificio cuenta con una cafetería kosher. En el interior de la sinagoga el uso de la kipá, o de cualquier prenda que cubra la cabeza es de uso obligatorio en los varones.

¡Compre su entrada y visítenos!

El Patio

El parque memorial de Raoul Wallenberg y el monumento llamado “árbol de la vida”

INFORMACIÓN PRÁCTICA

Según la tradición hebrea, recordar es una obligación de todo judío. Recordar a nuestros héroes y los no judíos que no dudaron en arriesgar sus vidas para salvar a los judíos del exterminio nazi.
El ideador del “Arbol Conmemorativo Emanuel” fue la leyenda de Hollywood, Tony Curtis, y fue completado por el escultor húngaro Imre Varga. En el parque memorial se encuentran placas conmemorativas que honran la memoria de los húngaros y gente de otras nacionalidades, que salvaron a los judíos.

El Lapidarium

INFORMACIÓN PRÁCTICA

Durante la reforma del cementerio, las losas fueron sustituidas por lapidas uniformes de igual tamaño. En cumplimiento de la Ley Judía (la Halajá) las losas antiguas podrían ser consideradas como lápidas funerarias, por lo tanto, se prohíbe trasladarlas o esconderlas.
Principalmente con el objetivo de conservar y exponer las antiguas losas, se ha establecido el Lapidarium que se halla detrás de la Sinagoga, donde se colocaron numerosas losas conmemorativas de nuestros correligionarios nacidos en los años 1800.
Aparte de las losas, en este lugar de conmemoración, se encuentran piedras más antiguas con inscripciones vinculadas al Templo como, por ejemplo, la inscripción que ostentó anteriormente la fachada de la Sinagoga, la cual es una de las piezas más bonitas del Lapidarium.

El cementerio de la Sinagoga

INFORMACIÓN PRÁCTICA

El cementerio, que se encuentra en el patio de la Sinagoga, tiene una enorme importancia. Según establece la ley de los judíos, un cementerio nunca puede estar situado en los terrenos destinados a la sinagoga. El cementerio que da a la calle Wesselényi, se tuvo que improvisar por necesidades durante la Segunda Guerra Mundial.
En el momento de la liberación del gueto, miles de cadáveres llenaban las calles. Sólo en la plaza Klauzál quedaron más de 3000 muertos. Las víctimas fueron enterradas en el jardín de la Sinagoga , en 24 fosas comunes. 1140 personas conocidas por sus nombres y 1170 muertos cuyos restos siguen sin identificar.

El Sótano

INFORMACIÓN PRÁCTICA

En construcción …